Ballada a ballagásról

Megint hétfő. Egy hónapja tart már a távoktatás, de Kati néni ma is bement az üres iskolába. A régivágású osztályfőnöknek még mindig csak a fiatalabb kollégák segítségével megy az online tanítás.

Mostanában már a tanáriban is jóval kevesebben vannak, ők is egymástól tisztes távolban. A többség otthonról dolgozik, csak ritkán jár be, de akkor se szívesen, ami nem is csoda ebben a fura helyzetben.

Az igazgató még a kényszerszünet első napján szólt Pista bácsinak, legyen olyan jó, és némítsa el az órák kezdetét és végét jelző csengőt, mert az első hétfő úgy telt az üres iskolában, hogy valahányszor megszólalt az Örömóda, a tanáriban valakinek könny szökött a szemébe.

Kati néninek is elpárásodott a tekintete, amit zavarában az asztalon heverő papírokra hajolva próbál leplezni. Az a fajta pedagógus, aki sokkal jobban szeret a diákjai között. Most is inkább fogja magát és átmegy az osztályába, a 4/B tantermébe.

Képtelenség megszokni, hogy az üres folyosón egyedül az ő lépteit visszahangozzák a falak. Lenyomja a megfakult kilincset, az ajtó fájdalmasat nyikordul, majd a néma tanteremmel együtt a féltve őrzött emlékei is feltárulnak. Kati néni végigsétál a padok között. Lassan lépdel, nem sürgeti semmi. Nem hagy ki senkit, gumikesztyűbe rejtett puha ujjaival még a padokat is megérinti. Az utolsó padtól aztán egy határozottat lép a tanári asztalhoz. A papírzsebkendőért nyúl, amit még az utolsó órán felejtett ott, most kapóra jön.

Kati néni magyar-töri szakos. Sváb származású rokonait 1946 elején deportálták. Néhány órájuk volt összepakolni, mielőtt végleg maguk mögött kellett hagyniuk addigi életüket.

Ez év márciusának második péntekén a végzős diákoknak sem jutott sokkal több idő, hogy örökre elköszönjenek az alma matertől, amely az otthonuk volt négy éven át. Haza szinte csak aludni jártak.

A nagy kapkodásban volt, aki egy üres füzetet, más egy fél pár kesztyűt, egy piros tollat, a tízórais dobozát, az egyik kislány pedig a telefonjának a nyuszis tokját felejtette ott. Ezek most a tanári asztalon vannak összegyűjtve. Az osztályfőnök nagy becsben tartja mindet, ilyenkor kicsit meg is igazgatja őket, de a legszívesebben valamennyit hazavinné emlékbe.

Kati néni elmúlt hatvanhét, az ősszel nyugdíjba megy. Kizárólag a diri unszolására vállalta négy éve, hogy osztályfőnökként még egy utolsó csapatot elkísér a nagybetűs Élet kapujáig. Ezúttal viszont ő is ballagni készül, csak egy másik kapuhoz: 2020-ban örökre elköszön a katedrától.

Egy híján negyven évet húzott le ugyanabban az iskolában. Az a fajta pedagógus, akinek a szakmája hivatássá, majd életformává lett. Nem egyszerűen tanított, embert nevelt.

Utolsó osztálya emberségből már az érettségi előtt jelesre vizsgázott. A diákok úgy döntöttek, az év végi ünneplésre, a bankettre szánt súlyos tízezrekből és a megmaradt osztálypénzből szájmaszkokat vesznek. Az igazgató intézkedett, hogy eljussanak az iskola már korábban nyugdíjba vonult tanáraihoz, de került belőlük az egyik idősotthonnak is.

Egy szelíd mosoly és egy újabb apró könnycsepp csillannak meg egyszerre Kati néni enyhén barázdált arcán, amikor az átadásról készült fotót nézegeti. Hogy utálta eddig az okostelefont, mostanában meg alig bír elszakadni tőle.

Péntek tizenharmadika volt az utolsó normális tanítási nap. Az asztali naptár még mindig ezt a hetet mutatja. Kati néni nem babonás, sőt inkább szerencsésnek érzi magát. Tudja, hogy főként miatta, az ő korosztálya védelmében van ez az egész. Hálás is emiatt, de a lelke legbelül mégis fáj.

Több, mint egy hónapja már, hogy nem találkozott az osztályával. Online persze látják egymást, de az hol lenne ugyanaz? Egy hivatásának élő pedagógus számára a diákoktól hangos iskola olyan, mint halnak a víz.

Most meg lassan az utolsó osztálya is ballagni fog, még ha fura is lesz az idei, hisz csak a képzeletük szárnyain járhatják be az iskolát. Azt tervezik, jövőre az első évfordulón mindent bepótolnak. Felöltik a ballagási öltönyt, a matrózblúzt, a szép szoknyát. Az egykori osztályteremben kezdenek, majd együtt énekelve végigballagnak a folyosókon és megtartják a bankettet is.

Kati néni megint megtörli a szemeit, feláll a tanári asztaltól és elindul. Az ajtóból még egyszer visszafordul. Hirtelen megpillantja, hogy új virágokat hajtott a születésnapjára kapott fehér orchidea. Visszamegy, óvatosan felemeli.

Még februárban az a diák adta át neki az osztály nevében, akit harmadikban beszippantott a drogok embertelen világa. Kati néni nagyon sokat tett érte, hogy ma már teljesen tiszta és az emelt szintű érettségire készülhet.

"Egy mákvirágtól sok szeretettel" - mondta akkor a srác, mire nagy nevetés tört ki az osztályon.

Most óvatosan, mintha egy drága kincset tartana a karjaiban, elindul az orchideával vissza a tanáriba. Gumikesztyűs kezével a huzattól is védi, nehogy baja essék. Ennyi maradt neki a régi osztályától, óvja is, mint a szeme fényét, hisz a virág szirmok nélkül pont olyan lenne, mint a tanár diákok nélkül.

(2020. 04. 24.)

https://prizma.blogstar.hu/./pages/prizma/contents/blog/93770/pics/lead_800x600.jpg
 
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?